Az Inks, maps and macarons blogon láttam meg ezt a kihívást, amely értelemszerűen jól kapcsolódik az asztrológiai blogomhoz. Sütő Fanni indította a kihívást. Igy megbeszéltük, hogy időnként itt az én blogomon is megosztom ezeket a novellákat. Jó szórakozást hozzájuk, remélem, tetszeni fog nektek ez az újfajta kezdeményezés is, ráadásul, aki kedvet kap, csatlakozhat is a kihíváshoz!
"Új év, új írós kihívás. 2020-ban sem maradunk azonban kihívás nélkül, ezúttal úgy döntöttünk, a bolygók és a naprendszer ihletnek meg minket. A kihíváshoz az Írók Egymás Között egész csapata csatlakozik! Menet közben másokat is megérintett a téma, nyugodtan beszállhat bárki, akinek kedve szottyan. Linkeket a novella után találtok.
Az ötletet egyébként a Sleeping at Last: Space albuma adta, ami egyszerűen csodálatos, és én fülig szerelmes vagyok belé. Ezt meg is hallgathatjátok itt."
Solar-saga: Merkúr
Hiba volt maradnom.Meztelen lábfejem a nedves homokba fúrom, körülöttem mészfehér kagylódarabok hevernek. Apróra tört csontok, jut eszembe. Tessék, a végén tiszta olyan leszek, mint a bátyám. Morbid és melankolikus. Az a rohadék mindig bekúszik a bőröm alá, szinte észrevétlenül, mint a radioaktív sugárzás.
Az égre nézek, hívogat a végtelen kékség. Szinte fáj az elvágyódás, az izmaim elgémberedtek a tétlenségben. Sehol egy felhő, minden csupa ragyogás. Van az ilyen fájóan tiszta időre, amit csak napszemüvegben lehet elviselni egy pontos meteorológiai megnevezés, de ha megfeszítenek sem fog eszembe jutni. Ilyen idő volt szeptember 11-én is.
A nővéremtől tudom. Ott volt aznap. Látta a tornyokat, ahogy magukba roskadtak, tele lett hamuval a szája, és szürke könnyek csorogtak végig az arcán. Szegény Macey, neki van a legnehezebb dolga közülünk.
Most kéne elmennem.
Még alszanak, megkímélnék mindenkit a búcsúzás és magyarázkodás súlyától. Gyűlölöm az elválásokat, túl lassúak és szívszaggatók, ráadásul csak elodázzák az elkerülhetetlent. Mindennek vége szakad egyszer.
Már nyúlok is a kitaposott tornacipőmért, a fülembe benyomom a Queen Best of Albumot. A Love me like there’s no tomorrow-t hallgatom, miközben a cipőfűzőm csomózom.
A hátizsákom félig üresen lóg a vállamon, kezemben gitárom tokját szorongatom.
A refrént éneklem nagy beleéléssel, az izmaim megfeszülnek, készülök lerázni magamról a gravitáció béklyóit. Megpördülök a sarkam körül, és megfagy az ereimben a vér....
Folytatás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése