Óceánok világnapja

 "Nagyon szeretem az óceánt. Csak a parton lenni is boldoggá tesz. Az otthonom sehol sincs tőle, így a vágyamat az alkalmi utazással kell kielégítenem. Amikor meglátogatom a szüleimet San Diegóban, mindig az óceánnál töltök egy kis időt, még ha februárban is. Tudom, hogy őrültnek tartanak, amikor belegázolok a vízbe, amikor még csak 15 fok van, de nem lehetek az óceán közelében anélkül, hogy ne dugjam bele a lábam. Előfordulhat némi gyermeki fel-le ugrálás is az örömtől.

Mi ez az óceán, ami annyira vonz minket? Lehetséges, hogy a tengerek sós vize a saját testünkben lévő vizet hívja magához, amely olyan mennyiségben (kicsit 1 százalék alatt) tartalmaz sót, mint amennyiről azt gondolják, hogy az óceánban volt az ember fejlődése idején. Talán így apad és folyik, mint oly sok más életünkben, mindig változik, és néha kincseket hoz nekünk, amikor a legkevésbé számítunk rá.

Leginkább úgy gondolom, hogy van valami elsődleges az óceánhoz fűződő kapcsolatunkban – valami megmagyarázhatatlan és mégis mélyen gyökerező sokunkban, ami időről időre visszahív minket a tengerhez. Ez a víz elem ereje. A bálnák és a delfinek hangján szólítja lelkünket, és arra int, hogy jöjjünk haza. "

TIPP: Ha teheti, dugja a lábát az óceánba. Ha nem tud, csatlakozzon a lehető legjobban úgy hozzá, hogy megnéz egy videót, vagy néz egy fényképet, vagy hallgat egy bálnadalt.

(Deborah Blake)

Enter

Te küldted