A tél szimbolikája

A tél a teljes elcsendesedés időszaka. Mintha az élet is megállna. Minden szürke, a hó is halkan hullik, szinte észrevétlenül lepi el a tájat. A cselekvés átadja helyét a megnyugvásnak. A befelé fordulás, szemlélődés és az önmagunkban való elmélyülés kerül előtérbe. 

Arra figyelmeztet, hogy ideje lecsendesíteni az elmét, a lelket, figyelmünket a külvilágról a belső működésünkre és folyamatainkra fordítani. A belső munka során adjuk meg magunknak a teret az év kiértékelésére, a következő év megtervezésére. Gondoljuk végig elhatározásainkat, vágyainkat, céljainkat. Hiszen a békés megnyugvás után újra kisüt a nap, jön a tavasz, ébred a természet, és mi is kibújhatunk a kis csigaházunkból, hogy újult erővel vágjunk bele a teremtésbe. 

Az évszakok emlékeztetnek minket, hogy az univerzum ciklikussága mindenre hatással van. Igen, ránk is. Minden elmúlik és minden megújul egyszer. Ősszel elengedtük azt, ami nem szolgált minket, most pedig belesüppedünk a felszabadultságba és lágyságba, amelyet az elengedés által teremtettünk. Sokan a telet szürke, egyhangú időszaknak élik meg, pedig valójában hihetetlenül kreatív. Gondoljunk a művészi hópelyhekre és a gyönyörű jégkristályokra. 

Használjuk ki bátran az évszakban rejlő kreativitást, és ébresszük fel ezt önmagunkban is. A kreatív erő ezúttal azonban nem aktív és cselekvő, hanem inkább puha és lágy - mint a hó természete. Szívből jön, lélekből születik, finoman teremtődik. Adjuk meg magunknak a pihenést, a lazítást, hiszen hamarosan felragyog a nap, felbukkannak a tavasz első hírnökei, és újra belevethetjük magunkat az ÉLETBE.