HÚSVÉT

A húsvét napjainkban a keresztények egyik legfontosabb ünnepe, a Krisztus-központú kalendárium központi főünnepe. A Biblia szerint Jézus – pénteki keresztre feszítése után – a harmadik napon, vasárnap feltámadt. Kereszthalálával nem szabadította meg a világot a szenvedéstől, de megváltotta minden ember bűnét, feltámadásával pedig győzelmet aratott a halál felett. A valláson kívül is a tavaszvárás, a tavasz eljövetelének ünnepe is, amelyet március vagy április hónapban (a Hold állásának megfelelően) tartanak. A húsvétnak megfeleltethető, időben korábbi zsidóvallási ünnep (héber nyelven pészah) az egyiptomi fogságból való szabadulás ünnepe volt. A húsvét a pészahhal ritkán esik egybe, mivel a Hold járása szerinti naptár és a két változó ünnep számításától függ. A húsvét egybeesik a tavaszi napéjegyenlőség idején tartott termékenységi ünnepekkel is, amelynek elemei a feltámadás, az újjászületés.

Húsvét az azt megelőző időszak, Jézus sivatagi böjtjének emlékére tartott negyvennapos nagyböjt lezárulását jelzi. A katolikus kereszténységben böjtnek nevezett, valójában „húshagyó” táplálkozási időszak után ezen a napon szabad először húst enni. (Erre utal a magyar húsvét szó is: a hús magunkhoz vételének első napja.) A böjt utolsó hetének neve: „nagyhét”, a húsvét utáni hét húsvét hete, egyes magyar vidékeken „fehérhét” – fehérvasárnapig tart.

A húsvéthoz, mint tavaszváráshoz kapcsolható zsidó ünnep héber neve „pészah”. A szó „kikerülés”-t, „elkerülés”-t jelent, utalva arra, hogy a halál angyala elkerülte a zsidóknak bárány vérével megjelölt házait.

Innen származik a ritkábban használt angol név, a passover is. A kifejezés az ünnep magyar nevében nem található meg, de Csíkménaságon a húsvéti körmenet neve: „kikerülés”.

Az angol Easter a német Ostern szóval együtt keresendő. Őse egy germán istennő, Ostara a tavasz keleti (v.ö. angol East, német Ost) úrnője, ünnepe a tavaszi napéjegyenlőség idején volt. A magyar szó: húsvét, az azt megelőző időszak, a negyvennapos böjt lezárulását jelzi.

Föltámadás

Az írások szerint Jézus az eltemettetése utáni harmadik napon visszatért a földre, s itt tartózkodott még negyven napot. Föltámadásával az egyházi évben újabb bőség időszaka köszönt az emberekre (feltéve, ha van mit enniök), ami ötven napig, pünkösdig tart. A húsvétnak mint tavasz-ünnepnek is a föltámadás a fénypontja.

A naptári fordulatot nemcsak a „sódar behozatala”, hanem tűzszentelés is jelzi; eddig is láthattuk, minden „negyvenedik” ünnepnapon (karácsonykor, gyertyaszentelőkor, illetve húshagyókor és most, húsvétkor) tűzünnep is járta. Ilyenkor a nép otthonában kioltotta a régi tüzeket, hogy az új, szentelt tűzzel gyújtson új világot. A tűzszenteléshez, akárcsak a farsang temetésekor, most is „halotti” máglya szolgáltatta a lángot. Ez volt az ún. „Júdás-égetés” vagy „Pilátus-égetés” (változata pedig a „Júdás- vagy Pilátusverés”). A nagyhét valamelyik napján a gyerekek nagy dérrel-dúrral a templom elé hordtak mindenféle ócska ládát, hordót, egyebet, s ott darabokra hasogatták őket. E roncsokból rakták aztán a tűzszenteléshez való nagyszombati máglyát. (Harmadnap ide, harmadnap oda, a föltámadást az egyház is már nagyszombat este megünnepli.)

A föltámadás ábrázolása terén a művészek a tridenti zsinatig sokszor figyelmen kívül hagyták a Szentírásban foglaltakat, ahol az is olvasható, hogy a sírhoz zarándokoló szent asszonyok a sírt nyitva találják, és angyali szózatból értesülnek a történtekről. A középkor és a reneszánsz festőit a földre visszatért Jézus személyénél jobban foglalkoztatta annak isteni lényege. Ezért a föltámadást a mennybemenetelhez hasonlóan értelmezték. Krisztust természetfölötti lényként a levegőben lebegve, fényes mandorlával övezetten jelenítik meg a kitárult sír felett, kezében a föltámadás zászlajával, miközben a földön a sír elvakított vagy alvó őrei henteregnek. Az egyház nem vette jó néven a két esemény összevonását, mert az szükségtelenül hangsúlyozta Krisztus napisteni vonásait. A sír száján át egyenesen az égbe emelkedő sugárzó alak inkább megfelelt a tavaszpont kapuján átkelő Nap megtestesülésének, mint a dogma szerint a földre testi valójában visszatért Megváltó ábrázolásának (lásd Matthias Grünewald Isenheimi oltárának szárnyképén). A levegőbe emelkedő sugárzó Krisztus asztrológiailag megfelel a Kos jegyben exaltatióban lévő („emelkedő”) Napnak.

(Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium)