Novella – Atlasz-projekt: 02. Vénusz
Folytatódik az Atlasz-projekt, a Naprendszer következő tagjáról, Vénuszról olvashattok. Hogy mi is az az Atlasz-projekt? Fanni írós kihívása: tizenkét hónapon keresztül arra teszünk kísérletet az Írók egymás között lányaival, hogy a Sleeping at Last inspirálta univerzum albumára írunk. Bátran csatlakozzatok, bármikor lehet, és bármelyik bolygóhoz vagy csillaghoz alkothattok.
....
Mindennek Nap illata volt, terpentin és olajfesték, amiket a falak fájdalmasan és kitörölhetetlenül, vászonként ittak magukba.
Vénusz valahányszor a szülői lakásba jött, elfogta az a kegyetlen sóvárgás, csak újra, egyetlenegyszer bár modellt állhatna az apjának. Az apja ugyanis gyerekkora óta lopva mindent megörökített róla, szőke hullámokat, gyengéd mosolyt. Egymást valami földöntúli csodálattal nézték, a festő és a tárgya, köztük azzal a vékony, de szigorú ecsettel, ami bárkinek jelezte, éppen alkotás történik, ne zavarjanak. Ilyenkor csak ketten voltak, apa és legidősebb lánya. Vénusz remélte, hogy egyszer apja mást is lát belőle, igazán a lényét, hosszan kiles a festőállvány mögül. De az apja mindig magának alkotta meg a világot.
Vénusz felsóhajtott, amikor őskáosszal találkozott a műteremben. Anyja besötétített, az elhúzott fekete függöny állott levegővel roskadt a szobára. Vénusz tudta, hogy nincs maradása, ez az egész egy talány, egy vastag teakfával borított koporsó. Látnia kellett viszont, min dolgozott az apja. Csak egyetlenegyszer.
Kint a konyhában felhangzott a csörömpölés, a székcsikorgás és a lázas beszélgetés. Vénusz azonban azon fáradozott, hogy nesztelenül elhúzza a függönyt. Egy kis halovány fény szüremlett be a szobába, és az a csík valamelyest megvilágította a félkész vásznakat. Az egyiken egy szurokfekete gomolygás kavargott. Ahogy Vénusz közelebb hajolt hozzá, az apró, tűhegyni festékhez, észrevette benne apja kéznyomát, az ujjainak egyenetlen örvényét. Vénusz kinyújtotta a karját.
Akkor hallotta meg a cipőkopogást. Gyorsan a mellkasának szorította izzadó tenyerét.
– Nem a mosdóba mentél – állapította meg Plútó.
A család valamennyi tagja közül pont ő kereste. Pont neki kellett rátalálnia.
Ez természetes volt. Ez így ment közel húsz éve, mióta apjuk örökbe fogadta Plútót....
Folytatás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése