Novellák a Merkúrhoz 2.

Tímár Krisztina: Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Azok, akik már olvasták A látszat mestereit, fel fogják ismerni a novella szereplőit, kicsit más szemszögből, mint ahogyan eddig látták őket, némi utalásokkal a készülő második részre is. De vigyáztam arra, hogy akik nem ismerik a regényt, azok számára is érthető legyen a történet, és legalább nagy vonalakban lássák a háttérvilágot is. Ez nem regényrészlet, önmagában is olvasható. 

A játék

− A saját gyerekedet is eladnád.

− Én legalább tisztességes kereskedő vagyok, nem pedig tolvaj.

A fenti becsületsértések estefelé hangzottak el, egy órák óta tartó játszma tetőpontján.

Az ácsorgók kezdtek fogadásokat kötni, hogy mikor esik egymásnak a két ellenfél, és vajon melyik nyer. Az erőviszonyok csak első pillantásra tűntek kiegyensúlyozatlannak. A kamaszlány oldalán állt a testi erő és a fürgeség – de az öregasszony szívósságát és sokéves tapasztalatát sem lett volna érdemes alábecsülni. Sem pedig a keze ügyében heverő hosszú nyelű fejszét.

A lányt akkor látták először Hajdanban. A vénséget viszont régről ismerték. Évről évre felkereste a kikötőváros ötnapos ünnepi vásárát, és különféle szárított herkentyűket árult. Egy darabig bevették a meséjét, hogy mi minden ellen használ a patika, az utóbbi időben azonban sokat okosodhattak az emberek, mert egyre kevesebb vásárlója akadt. Valószínűleg ezért találta ki, hogy a játékból próbál megélni. Bonyolult és furcsa játék volt, mégis (vagy talán éppen ezért) azonnal felívelt tőle a karrierje.

A játék egy fanyélből, egy fakorongból, hat rugalmas zsinórból és hat fagolyóból állt. A nyél leginkább egy kalapács nyelére emlékeztetett, csak nem vasfejet, hanem széles korongot ütöttek a végébe. A korongba hat félgömb alakú mélyedést vájtak, hatszög alakban elrendezve, és a korong pereméhez kapcsolódott a hat különböző hosszúságú, rugalmas zsinór (állítólag a csorbaföldi fenyőkből csapolják ezt a furcsa, borostyánszínű anyagot), végükön különböző nagyságú golyókkal. Messziről úgy nézett ki, mint egy kicsinyített vásári körhinta. Akik tudtak írni-olvasni, azok azonban jobban értették a dolgot, és most nagy hangon magyarázták az egyre növekvő közönségnek, hogy a játék a Napot és a körülötte hosszabb-rövidebb távolságban keringő hat bolygót ábrázolja, köztük azt is, amelyiken ők élnek. A közönség egy hangot nem hitt el abból, hogy a Hármastáj egy bolygón helyezkedne el, amelyik kering – ne beszéljenek már bolondokat, hát egy helyben áll, míg a Nap kel és nyugszik −, de udvariasságból nem ellenkeztek. A játék éppen eléggé érdekelte őket kozmikus csodák nélkül is. Az öregasszony először koronggal lefelé tartotta a faalkotmányt, aztán megpörgette, hogy csak úgy repültek körben a golyók. Akkor hirtelen fordított és rántott egyet a nyélen, hogy a korong felülre kerüljön, a golyók pedig rápotyogjanak. Az még ügyesség dolga volt, hogy egyet-kettőt elkapjon az ember. Az viszont kizárólag a szerencséé, hogy mindegyik a neki megfelelő nagyságú mélyedésbe is kerüljön.


Sorra mindenki ki akarta próbálni, a legtöbben többször is egymás után. Az öregasszony pedig nagyon vigyázott, hogy mindig kellő számú embert hagyjon nyerni, de senki ne üthesse meg a főnyereményt. Az utóbbira azért, mert meg akart élni. Az előbbire azért, mert nem óhajtotta felingerelni a közönségét. Amely minden módon értésére adta, hogy becsülje meg magát, amiért itt és most nem tekintik törvényen kívüli, szabadon agyonverhető söpredéknek, mint általában a mágusokat. Legalábbis addig nem, amíg szórakoztatja a népet. Számára persze igazán nem volt nehéz észrevétlenül irányítani a zsinórokat és a golyókat. A szélmágusok közé tartozott, azok jól értenek a tárgyak mozgatásához akkor is, ha hozzájuk sem érnek.

Aztán ma délben ellenfelére talált. Persze lehetett sejteni, hogy előbb-utóbb megtörténik. Hogy egyszerűen csak letelepszik vele szemben egy másik mágus, és ugyanúgy beleszól a szerencse dolgába, mint a játék kitalálója....

Folytatás